Örülnöm kellene...igen,valahogy úgy.
Még is..nem megy.
Telhetetlen vagyok? Nem...
Csak...csak a fájdalom nagy úr.
Fáj....nagyon...
Az ember tud magányos lenni úgy,hogy vannak körülötte? Támogatják?
Van olyan ember,akit testvérének,családjának mond? És még is egyedül van?
Igen...én ilyen vagyok.
Itt,ahol én vagyok,nincs senki. Egyedül vagyok...nagyon.
A lelkem,valahol Namival és Hachival van...valahol.
Igen,a lélek korlátlan!
De még is egyedül van. Magányosan...
Bonyolult dolog,leírni sem tudom. De érzi az ember.
Az a bizonyos magány érzet. Fáj,mardos...
Hiába van nekem itt a reményteljes jövõ.
Én örökre a múltamba ragadtam.
És bár örülök,valóban...a múlt fájó érzése sokkal erõsebb...
"Elringat, vagy ordíthat,
a függõség, ami gyógyírt ad.
A nyíltsebre, ami nem látszik,
a könnycseppre ami felszárít."
