Borongós idő van. Esőre állnak a felhők. Sóhajtok egyet,miközben leveszem a szemem a sötétszürke égboltról. Csodás ezüstös szürkébe burkolózott az egész város. Igen,egy burok. Ez a burok veszi körbe a várost,ez védi meg.
Ahogy aprólékosan megnyílnak az ég csatornái lassan oszlanak az emberek az utcáról. Én csak sétálok tovább,mintha célom lenne. Talán van. És nekik? Az embereknek van céljuk? Talán.
Csöpög az eső. Várom a sorom,hogy átjussak az út túloldalára. Az autók dudálnak,tolonganak. Akár az emberek. Az egyik nekem jön. Csúnyán nézek rá és halkan morgok. Rájövök lehet nem kéne,így fölhagyok vele. A férfi elnézést kérő tekintettel odébb tolakodik. Zöld. Mindenki eső módjára zúdul át a betonon. Nem szeretem a betont,ahogy a várost se. Mintha bezárna. Egy zárt burok,akár egy börtön.
Lemegyek az aluljáróba,csak mert kedvem van. Semmi érdekes nincs ott. Hajléktalanok csupán és néhány olyan ember,aki valamerre tart. Mert hát ki tudja mi célból mennek útjuk irányába. Munkába? Talán a legátlagosabb börtön.
Ahogy fölérek a lépcsőn mély levegőt veszek és tüdőmbe beáramlik az a csodálatos esőillat,amit vártam. Föllélegzem. Jó érzés,de még is majd' szét feszíti a tüdőmet. Fájdalmas. Ahogy állok ott az emberek hömpölygő tömegében fölnézek. Hatalmas épületek,vele szemben a legnagyobb,mint egy piramis,úgy helyezkednek el. Fölötte a vele egyazon színű csodás borult ég. A szürke különböző mélabús színeiben játszik.
Esik. Az emberek elfutnak az eső elől. Én csak megrázom magam és megyek tovább. Ki az esőbe. Ott érzem jól magam. A természet adta életben. De ezt a természet vagy a burok adta? Talán a városban még az eső is más? A szabadság illatát hordozhatja magában a börtön? Vagy a szabadság hordozza magában a börtönt? Vagy én magamban? Mindenki magában?
Kezdek elázni. Bőrig. Csak én vagyok kint az utcán. Tisztító érzést ad a friss,hűs eső. Reményt. Megnyugvást. Nyugtalanságot. Szabadságot. Bezártságot. Engem. Magamat.
Honvágyam van. Nem tudom hova. Nincs olyan hely,ahová tartozom. A világ kilökött magából. Vagy be sem fogadott. Csak a lábnyomaim maradnak a kemény érdes betonon abból a tócsából,amiben az előbb még a tükörképem volt. Az is zavaros. Hisz őt is áztatja az eső.
Már nekem is esőillatom van. Megállok. Nézek a távolba,látom hogy előttem esőfüggöny. Szakad. Elindulok,mint aki megveszett,futok. Futok,hogy ott hagyjam a lábnyomom a tócsában. Futok,hogy ott hagyjam a tükörképem. Futok,mert ott akarom hagyni magam. Azt aki voltam ebben az életben.
