Most legszívesebben üvöltenék. Sírnék,vagy nem tudom.

Nem,nem azért,mert lelkileg kikészít lassan a munkám.

Nem,nem azért mert túl sok minden zúdult újabban a fejemre.

Nem,nem is azért mert lelkileg néha azt hiszem tényleg a végét járom.

Minden miatt.

Hanem az...hogy az egyetlen ember. A kettő közül.

Akihez kötődsz...akit szeretsz,aki érti a lelkedet....

Ez...ez most iszonyat szarul esett.

Eddig elnéztem. De...de ez most gecire fájt.

Így bízzon bárkiben is az ember?....

Soha...tényleg soha többet. Eddig is,de ezután...

Nem értem,egyszerűen nem....

Egyedül vagyok...most vagyok igazán egyedül...

"Ki érti meg kínomat, ha nem én?
Kire számíthatok, ha nem magamra,
a bizonytalan és nyugtalanra,
testemre és lelkemre, két szegény
szolgámra, aki egyetlen hatalmam,
katonaságom, népem, birodalmam?"