„Nem. Neked nem szabad átállnod. Nem lehet.” – hallottam a fejemben ismét a hangját. Újra és újra csak ismételgettem, ugyan úgy pörgött le, ugyan az a hang. Az utolsó mondat, amit aznap hallottam tõle, mikor elváltunk. Ezzel indultam utamra. Aznap még hazamentem,befeküdtem egy kád forró vízbe és ott elmélkedtem tovább. Hagytam, hogy ellepjen a forró víz, mintha csak a gondolataim örvényébe ültem volna bele, hagytam, hogy átjárjon teljesen.
Most pedig itt sétálgatok a város kellõs közepén, a zuhogó esõben. Megálltam ez egyik utca sarkán és szétnéztem. Vizes hajtincseim mögül üvegesen szemléltem a világot. Esernyõvel rohanó emberek, dudáló zajos autók, meleg fényt árasztó kávéházak, pislákoló utcai lámpák. És ott állok én a járda szélén, zsebre dugott kézzel, átázottan a hidegbe.
Hogy vajon mit jelent a fejemben cikázó néhány gondolat? Vagy esetleg azok tömege? Finom idegszálakon rohangáló információk ezrei? Tulajdonképp miért sétálok egy szál pulcsiban az esõben a város közepén? A legtöbb ember behúzódik, eltûnik ilyenkor az utcákról. Az otthon melegét választja, egy szeretõ ölt, ahova bevackolhatja magát és a mámor zamatában úszkálhat.
De akkor miért vagyok én itt? Mert nincs senkim? Otthonom? Õrült vagyok? Talán soha nem volt senkim, se otthonom és még õrült is vagyok. De lehet, hogy mindig minden rendben volt, ki tudja? Mikor egy forró vízzel teli kádban ül az ember, sok mindenen elgondolkozik. Vajon ki õ? Egy nincstelen senki vagy egy befolyásos gazdag, akinek minden ember lesi a kívánságait? Vagy ennél többrõl van szó?
Ahogy a forró vízzel és melegséggel körül vett ember el tud gondolkozni bármin, a tudat legmélyebb dolgait is képes elõkutatni, úgy a hidegben, a bõrig áztató esõben is ugyan így teszünk. Miért? Talán a víz hozza ki belõlünk ezt az érzést? Vagy az otthon érzet? De hát ki érzi otthon magát az esõben? Vagy talán csak elmoshatja az esõ a gondjainkat, ahogy a lefolyóban is eltûnnek a bûneink? De valóban bûnök? Valóban eltûnnek?
Ahogy magányosan sétálok az utcán és keresem a válaszokat, nem válaszol senki. Egy árva lélek nincs az utcán, csupán én. Egy tócsában a tükörképem tekint rám vissza. Csapzott és ázott, akárcsak én. De ez vagyok én? Vagy csak a tükörképem? És ugyan azok vagyunk? De ha belelépek, csak a hullámok maradnak utána. Vagy utánunk? Akkor én már nem is vagyok?
Az esõ tisztít. Az elmét, a tudatot és lemos kívül-belül. De hogy ér belül a víz? Egyszerûen csak beszivárog az elmédbe és végigcsorog mindeneden, magadba, ami te vagy. Lassan, cseppenként és eljut oda is, ahol azt hiszed, hogy már nem is te vagy… vagy már csak nem is vagy.
